Ki ne szeretné az aranyos, nagy szemű cicákat?
Nem igényel annyi törődést, mint egy kutya,
ráadásul hasznos, mert megfogja a kártékony rágcsálókat.

Azonban a helyzet koránt sem ilyen egyszerű. Védett rágcsálókat is eszik. Meg védett hüllőket és kétéltűeket. Meg védett rovarokat… Több ország táplálékpreferencia-vizsgálatai alapján a cicák természetes ökoszisztémákra gyakorolt hatása egészen elképesztő. Évente pl. több, mint 140 millió madár esett a macskák áldozatául Lengyelországban; azonban ez a szám még magasabb lehet, mert az elejtett állatok közel felét a cicák nem viszik haza (és meg sem eszik).

Fel kell ismernünk ártalmas jelenlétüket a természetben, és muszáj változtatnunk macskatartó szokásainkon.

- A legfontosabb lépés a házimacska-állomány túlnyomó többségének ivartalanítása lenne.

- Tartsuk cicánkat a házban. Ha nem kóborol el, akkor nem lesz beteg, nem üti el az autó, nem kell vérre menő harcokat vívnia a nyesttel, a rókával.

Neki is jobb bent, tényleg.

Jó, ha tudjuk, hogy hazánkban az állatvédelmi törvény egyértelműen kimondja, hogy minden állatot köteles a gazdája a saját telkén tartani (kutyát, tengerimalacot, gabonasiklót és a macskát is).

- Ne etessük a kóbor macskákat, mert ezzel is hozzásegítjük őket a korlátlan szaporodáshoz.

Jó volna, ha egyre többen belátnánk, hogy lépni kell a probléma megoldása érdekében, és igazából ehhez nincs is másra szükség, mint néhány szokás megváltoztatására, így kis odafigyeléssel már sokat tehetünk a cicák, és a környezetünk, a természet megóvása érdekében is.

Ez a híres kép madarakat, hüllőket és más állatokat ábrázol, amelyeket a kaliforniai San Rafael állambeli WildCare Animal Hospitalba szállítottak, és amelyek 2019-ben macskáktól szenvedtek halálos sérüléseket.

**A madarakat fenyegető fő civilizációs hatások: macskák, épületeknek és járművekkel való ütközés (forrás: nycaudubon.org)**
2022 novemberében megjelent egy tanulmány a Frontiers in Ecology and Evolution tudományos folyóiratban. A kutatók három éven át kameracsapda-felmérés segítségével vizsgálták a szabadon kóborló háziasított macskák kölcsönhatásait Washington kijelölt területein. A legóvatosabb becslések szerint is a szabadon tartott házimacskák évente 1,3-4,0 milliárd madarat pusztítanak el csak az Egyesült Államok területén. Az elmúlt évek kutatásai arra is rávilágítottak, hogy a szabadon mozgó macskák a korábban gondoltnál lényegesen nagyobb elhullást okoznak a vadon élő állatok populációiban, sőt a civilizációs halálozási okainak egyik legnagyobb és legfontosabb szereplői.
A tények sajnos megcáfolhatatlanok: a több ezer éve a rágcsálóirtás érdekében háziasított macska mára a világ száz legrosszabb, nem őshonos, invazív faja közé került a Nemzetközi Természetvédelmi Unió (IUCN) besorolása szerint is.
(forrás: madártávlat magazin 2023/3)

Néhány példa, és a számok

Ausztrália

2021-ben született egy jelentés miszerint évente országosan 323 millió állattal végeznek a szabadon kószáló macskák. A szám 34 százalékkal magasabb a 2020-as vizsgálat során mért 241 milliónál.

A koronavírus-járvány idején megnövekedett kisállattartási kedv következtében a macskák száma a kontinensen 5,3 millióra ugrott.

A tanulmány szerzői közleményükben megfontolásra ajánlják a macskák számára a napi 24 órás kijárási tilalom bevezetését. Az ausztrál főváros térségében (ACT) például jogszabály írja elő a macskák szabad mozgásának korlátozását, Victoria államban pedig a helyi önkormányzatok fele adott ki valamilyen korlátozó rendelkezést. A kutatásban részt vett egyik szervezet, az Invazív Fajok Tanácsa szerint, ha csak Sydney térségében bevezetnék a macskák napi teljes kijárási tilalmát, máris mintegy 66 millió őshonos állatot menthetnének meg évente. A másik, Birdlife Australia nevű szervezet képviselője pedig megállapította, hogy „bár a macskák természetét nem tudjuk megváltoztatni”, a gazdáikat érdemes lehet alternatív javaslatokkal támogatni.

A három kutatóintézet által közösen készített, az invasives.org.au weboldalon közzétett beszámoló szerzői kimutatták, hogy a macskatartók 71 százaléka hagyja szabadon lófrálni állatát.

Az ausztrál háztartásoknak körülbelül az egyharmadában tartanak kisállatot és ezek felében legalább kettő vagy annál több is van. Évente e macskák mindegyike átlagosan 110 őshonos állatot öl meg barangolásai, alkalmi vadászatai során. Közülük körülbelül 40 valamilyen hüllő, 38 madár és 32 emlős.

Egy másik tanulmány szerint a több millió elvadult házi macska 250 különböző, köztük 11 fenyegetett hüllőfajt vadászik. Egy-egy példány átlagosan 225 hüllővel végez évente. Az egyik cica gyomrában például 40 gyíkot talált John Woinarski, a Charles Darwin Egyetem munkatársa… A kutatók szerint a macskák 338 őshonos, köztük 71 veszélyeztetett madárfaj egyedeit is tizedelik, naponta több, mint egymillió őshonos madarat ölnek meg.

Még egy tanulságos történet

Új-Zélandhoz nagyon közel létezik egy apró, másfél négyzetkilométeres sziget. A Stephens-sziget (Takapourewa) 283 méter magasan emelkedik ki a tengerből, tehát kb. olyan magas, mint a Gellért-hegy (235 m.). Ezen a lakatlan szigeten számos ritka állatfaj éldegél napjainkban is, és mint az jellemző a szigetek élővilágára, kialakultak - idevetődtek máshol nem élő fajok is. Ezeket hívjuk endemizmusoknak, magyarul bennszülött fajoknak. Élt itt egy kistermetű, röpképtelen rovarevő madárka is, a Stephens-szigeti álfakusz. Szerencsétlenségére 1892-ben épült a szigeten egy világítótorony. Nemsokára a világítótorony segédkezelője, David Lyall a szigetre költözött, hogy átvegye a világítótorony üzemeltetését. Magával vitte vemhes macskáját, Tibbles-t is.

Tibbles sokféle madár és egyéb élőlény tetemét hozta haza, amelyeket a tájékozott Lyall mind azonosítani tudott, kivéve egy énekesmadarat. Gondosan kipreparált több, Tibbles által zsákmányolt példányt, és elküldte őket a kor legelismertebb ornitológusainak. Megfigyelése szerint a röpképtelen madár éjszakai állat volt, és rovarokkal táplálkozott.

A szakértők egyike, az angol Sir Walter Buller hamar válasszal is szolgált, miszerint a madarak egy addig ismeretlen, önálló faj képviselői. Többen is leírták tudományos folyóiratokban az új madárfajt, Buller pedig igen nagy összegért vásárolt több kipreparált példányt is Lyalltól. A szakértők egy jelentős része azon a véleményen volt, hogy a felfedező Lyallról illene elnevezni a fajt, amelyet napjainkban is a Traversia lyalli tudományos néven ismerünk. Mindeközben azonban telt az idő, Tibbles megszülte kölykeit, és egyre több macska vadászott a szigeten a menekülésre képtelen álfakuszokra.

A tudomány jelenlegi állása szerint a különös faj korábban Új-Zéland más részein is elterjedt volt, azonban állományait felszámolta a szintén az ember által behurcolt polinéz patkány (Rattus exulans). Ezek után a ragadozóktól és patkányoktól egyaránt mentes Stephens-sziget maradt az egyetlen menedéke az álfakuszoknak - egészen Tibbles és kicsinyei megérkezéséig.

Kevesebb, mint egy évvel felfedezését követően a Stephens-szigeti álfakusz jószerivel ki is halt. 1895 februárjában Lyall levelet írt Bullernek, amelyben leírta, hogy a macskák valósággal tizedelik az apró madarak populációját a szigeten. Eddig ő maga is mindössze két alkalommal látott élő példányt, a többit kizárólag a macskák által leölt tetemek formájában.

Egy hónappal ezután egy christchurchi újság szerkesztői cikke megjegyezte, hogy a madár nagy valószínűséggel kihalt, és hogy vélhetően ez a leggyorsabb példa egy állatfaj teljes kipusztítására. Lehetséges, hogy néhány példány még élt a szigeten az elkövetkező években, mivel egyes források szerint még látták őket, illetve a macskák később is hoztak haza belőlük, azonban kétségtelen tény, hogy Tibbles és utódai rekordidő alatt kíméletlenül megsemmisítették a fajt. Az eset azóta az egyik legékesebb intő példa a házimacskák szabadon tartásának veszélyeire.

1898-ra új gondozó került a Stephens-szigetre. Ő kilenc hónap leforgása alatt több, mint 100 elvadult macskát lőtt le, azonban egészen 1925-ig tartott, mire a behurcolt ragadozók eltűntek a kicsiny földdarabról.

Az egyetlen őshonos emlősfaj ma a szigeten az Új-zélandi medvefóka (*Arctocephalus forsteri*)

Egy kihalt sárgarigóféle, a moarigó (*Turnagra capensis*). Ő is Új-Zélandon élt

és mi a helyzet magyarországon?

Becslések szerint 3 milliónál is több kóbor macska él és vadászik hazánkban.

Még nem esett szó egy fontos problémáról, pedig az emlőskutatók Európa-szerte (és nálunk is) beszélnek egy másik macskafajról, méghozzá a fokozottan védett vadmacskáról (Felis silvestris).

Ugyanis a magyarországi vadmacska állományok fennmaradásának is az egyik legfőbb veszélyeztetője a házimacska. Mivel sok területen eleve lecsökkent a vadmacska állomány, sajnos „ráfanyalodnak” a házimacskára és az így kialakuló hibridizáció következtében félő, hogy a genetikailag sodródnak, szegényednek vagy elvesznek az ottani vadállományok. Emellett természetesen komoly veszélyt jelentenek számukra a házimacskák által terjesztett betegségek, illetve a versengés, mind a területekért, mind a táplálékért.